Egyes emberek olyanok, mint a felhők az égen – csak úgy felbukkannak az ember életében. Egyesek maradnak egy darabig, egy részük talán kicsit tovább is, míg mások gyorsan vagy lassan, de elillannak. A legtöbb felhő nem kelt semmiféle figyelmet, de némelyik súlyossá, mélyszürkévé válik, vagy hevessé és viharossá, hogy aztán magával ragadjon mindent, amikor kivonul az életünkből, s ott áll az ember kifosztva. Van, amelyik jelentéktelenül tűnik fel az égen, alig vesszük észre, hogy egyáltalán létezik, de aztán valami történik, ami egy életre megváltoztat minket: különös formát ölt, vagy átalakul, talán felizzik, szivárványszínbe vagy gyöngyházfénybe öltözik egy időre, felragyog… Aztán folytatja az útját, míg lassan feloldódik a nagy kékségben, örökre nyoma vész. Az ember soha nem felejt el egy ilyen felhôt. Meglehet, hogy másnap feltűnik újra, vagy néhány napon, héten, hónapon, éven belül. Talán. Az is lehet, hogy soha többé. Bárhogy is legyen, az ember akkor is kimegy és felnéz az égre, kutatva utána, vágyakozva. Nap nap után.