Sohasem láttam még, képen sem. A hangját is csak egyszer ”mutatta” meg, amikor megbántott, és így akart bocsánatot kérni tőlem. Szavakból, felugró sorokból és szmájlikból rakom össze, lerajzolom magamnak, ahogyan én látom. Mindig másmilyennek. Minden alkalom, amikor beszélünk, megváltoztat egy vonást a rajzaimon, hozzáteszek, vagy épp leradírozok valamit róla. Lerajzolom, amikor dolgozik, amikor fut, amikor gondterhelten gubbaszt a kedvenc fotelében vagy ül a képernyő előtt, és velem ”beszélget.” Viccel vagy komolykodik, okosan kifejti a véleményét vagy épp elmesél valamit.
Egyszer megkérdezte: - Most miért hallgatsz? Furán hangzik ez a virtuális térben, de ő érezte, hogy akkor másképp hallgattam. Elmondtam, mi nyomja a szívem, mire küldött egy zenét, naplementét, tengerpartot és egy ölelést. Kinyúlt egy kéz felém a virtuális térből. És én akkor ezt a kezet rajzoltam le, csak a kezét.